"Elkészült a nagy mű, igen
A gép forog, az Alkotó pihen" /Madách/
Két teljesen különböző úton szüntethető meg ez a tévképzet bennünk. Az egyik út a "férfi" út, a tudatosság útja. Azt mindannyian hallottuk, hogy Krisztus a szívünkben van. Egy történet szerint az Istenek az igazságot el akarták rejteni az ember elől, és nehezen találtak neki rejtekhelyet, mert a hegyre előbb-utóbb felmászik, a tenger mélyére lemerül, mindent átkutat. Így elrejtették a szívébe, mert itt keresi utoljára. A legfrappánsabb magyarázatot a rejtélyről számomra a buddhizmus adta. Azért nem találjuk kívül a Buddhát, mert ő az aki a szemeinken keresztül lát, a füleinken keresztül hall. Amíg kifele fordulunk, addig csak a tárgyakat, jelenségeket látjuk, legyen az bármennyire belső, mint a gondolatok és az érzések. A kérdés az, hogy ki tapasztalja, és nem az, hogy mit tapasztal. A rejtély azért rejtély, mert a szem soha nem látja önmagát. Tökéletesen érzékeli a külvilágot, de magáról nem tud semmit. Aki megvalósította a Buddha állapotát, az sem látja, csak megéli a "szemségét", anélkül, hogy összetévesztené önmagát valami mással, valami tapasztalással, ami múlandó. Mivel a dolgok jönnek-mennek, de a tapasztaló marad.
Amíg nem tudunk megnyugodni a látó pozíciójában, rámozdulunk minden tudati jelenségre, és azonosulunk dolgokkal. Azt gondoljuk, hogy azonosak vagyunk a testünkkel, a gondolatainkkal, az érzéseinkkel. Próbáljuk ezeket tetszetősre formálni. Ami igaz, az igaz, ha nem is vagyunk velük azonosak, bizonyos szempontból nem vagyunk különbözőek tőle. Minden jelenség, ha mégoly múlandó is a tudat szemlélő oldalából fakad, attól elválaszthatatlan. Amivel azonosulok, amit figyelek, azt teremtem. Figyeljük meg mindazt a sok szerepet, amit tulajdonítunk magunknak: gyermek, szülő, főnök, beosztott, sikeres, vesztes, stb. Ahogy azonosulunk velük, az már meg is határozza a sorsunkat. A figyelem megtapadásából származó termőerőt hívjuk karmának. Ez a szanszkrit eredetű szó nem kijelölt, mindenáron végigjárandó sorsot jelent, hanem cselekvést. És a legfőbb cselekvésünk a figyelmünk. Tehát a gép forog, mert az Alkotó figyel, és azonosul. Tegyük fel a kérdést: ki az aki látja a dolgokat? Ki vagyok én? Ahogy megszüntetjük a fals azonosulásokat ott vagyunk a szentségben, Buddhává váltunk. Abban különbözünk a szenttől, hogy bár neki is vannak fura gondolatai, ő ezeket nem veszi komolyan. Ami nekünk baj és gyötrelem, neki a tudat szabad játéka.
Amikor a jelenségekkel és nem annak a megfigyelőjével foglalkozunk, akkor sem maradtunk magunkra, akkor sem vagyunk támasz nélkül. Ez a női oldal, a szeretet útja. Végig jelen van a spirituális GPS az életünkben, csak éppen elfelejtettük használni azt, és félreértjük a működését. Pedig végtelenül egyszerű, és kivétel nélkül mindenkinek van. A világról mindenkinek vannak elképzelései. Ezek többé-kevésbé tudatosak. A nők ilyenek, a férfiak olyanok, a munka nehéz, a pénz kevés, a politikusok mind lopnak, és más hasonló általánosságokban gondolkodunk. Aki egy kicsit már intelligensebb, az rádöbbent, hogy egyedi esetek vannak a világban. De hogy ez a világ milyen, azt magyarázza anyu, apu, az iskola, az egyház, mindenki. Ez egy-egy térkép, ami sokszor hasznos, de soha nem fedi a teljes valóságot. A térkép soha nem egyenlő a tájjal. A legtöbb ember Budapesten tájékozódva Rinyabesenyő térképét használja, és nem érti, hogy miért nem talál oda, ahova szeretne menni. Honnan tudhatjuk, hogy melyik gondolat az, ami segít nekünk a céljainkban, milyen térkép az ami elvezet oda, ahova mennénk? Erről tájékoztatnak az érzelmeink, a GPS, mely mindenkinek a rendelkezésére áll.
A képlet egyszerű: a rossz érzés rosszat jelent, a jó érzés jót. Ha arra figyelek, ami segít a céljaim felé, akkor az jó érzést fog hozni, ha arra figyelek, ami eltérít a célomtól, akkor az rosszat. Mondhatjuk úgy is hogy ha a belső lényem, a szívem egyetért azzal, amit gondolok valamiről, egy helyzetről, emberről, magamról, akkor jó érzés generálódik bennem. Mindnél távolabb vagyok ettől, annál rosszabb érzéseim lesznek. És egyben biztosak lehetünk: a belső lényünk mindent a legmagasabb megbecsülés szintjén lát. A buddhizmusban ezt úgy hívják, tisztaföld látásmód. Minden atom az örömtől vibrál, és a szeretet tartja össze őket, minden friss és új, tele korlátlan lehetőségekkel, minden ember körülöttünk Buddha, akár tisztában van ezzel, akár nem. Élek a gyanúval, hogy nem ezzel a gondolattal ébred nap, mint nap az olvasók zöme. És itt megjelenik ismét a szakadék a mindennapi látásmódunk, és az "ideális" között. Nekiveselkedünk, és nem megy. Mintha egy mély gödörből kellene kimásznunk. Megpróbálhatunk természetesen pozitívan gondolkodni, magunkat rákényszeríteni, hogy így lássuk a dolgokat, de egy idő után rájövünk, hogy nem megy, talán csak egy-két apró szeletében az életünknek.
Mi az ami itt visszatart bennünket? Az, hogy nem nagyon viseljük el a kvantumugrásokat. Biztonságban szeretünk előrehaladni, tudva honnan jövünk, merre tartunk, és most hol vagyunk. Ha a depresszióból, tehetetlenségből indulunk el, akkor nem a kicsattanó boldogság a legközelebbi elérhető érzelem. A képtelenségből a legkönnyebben a haragot találjuk meg, de attól félünk. Nem ismerjük fel benne a GPS szavát. Pedig a belső lényünk a harag felé csalogat bennünket, hiszen az egy magasabb energiaállapot, mint a tehetetlenség. Mi azonban angyali hárfazenét várunk, semmiképpen nem üstdobot és torzított gitárt. A haragot általában mindenki valahogy megengedhetetlennek tartja. A családunk is jobban kedvel bennünket, amíg a szobában gubbasztva hallgatunk. Ha elkezdünk dühöngeni, már nem szeretnek annyira. Nem is arra buzdítom az olvasóim, hogy kezdjenek veszekedni mindenkivel, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy ez a fokozat kihagyhatatlan. Ha magunkban elintézzük, esetleg a párnát jól elverjük, utána könnyebben lépünk tovább a szimpla bizonytalanságba. Afrikában történik meg időről időre az, hogy a tehetetlenségből kilépve elkezdik irtani egymást törzsek, aztán jön az ENSZ és azt mondja ejnye-bejnye, és visszasüllyednek, ahelyett, hogy felfele lépnének. Természetesen nem a másik törzs kiirtása a megoldás, ahogy Magyarországon sem az álarcos kukaborogatás, de érthető ha valaki ebben lel erőt. Ha ezt a fázist letudja az ember belül, és rádöbben a belső lénye nem hibáztat senkit, még önmagát sem, akkor szépen lassan elindulhat az ember a bizonytalanság felé, onnan a reménybe, majd tovább az optimizmusba, az elvárásba, és végül megérkezik a tudáshoz, és a megbecsüléshez, értékeléshez.
Ez praktikusan úgy zajlik, hogy a számomra fontos témákban elkezdek olyan gondolatokat keresni, amik egy picivel jobb érzést okoznak, de még elhihetőek számomra. Végig az érzéseim vezetnek. Ezek jelzik azt, ha túl nagyot ugrottam előre, például egy fillérem sincs évek óta de várom a lottó ötöst a hétvégén. Ez egyszerűen hihetetlen. De jelzik azt is, ha olyanra gondolok, ami rosszabbá teszi a helyzetet, például Magyarország elszegényedik, nem tehetek semmit. Ha egy kicsivel előrébb lépek, például elkezdek haragudni a politikusokra, vagy anyámra, hogy miért nem erősködött jobban a taníttatásommal, akkor érezni fogom a megkönnyebbülést. Innen megtalálom azt a gondolatot, hogy végülis a szomszédnak is sikerült melót találni, pedig nem okosabb nálam és ő is itt él. Aztán elkezdem látni egyre jobban, hogy boldogulnak az emberek körülöttem, nekem is jött egy-két lehetőség. Végül értékelem magam, elvárom hogy jó dolgok történjenek, aztán már látom is hogy mennyi minden jó történik velem. És hálás vagyok érte. Csupán a jó érzéseim, és a fókuszom megteremti mindazt, amire vágyom. Az érzelmekkel pár hét alatt fokozatosan áthangolódhatunk a céljainkkal kapcsolatos legmagasabb látásmódra. Nem kell rohangálni, csak érezni a teljességet, ami itt van az orrunk előtt.
És az Alkotó pihen.
Palacskó András
angyalsziv.hu